Milla
Másnap reggel kora hajnalban el kellett indulnom, hogy odaérjek az ültetvényre. Csak reménykedtem abban, hogy jó hírrel térek haza, hogy megkapom a munkát. Nagy segítség lenne ez a családomnak. Drága mamuskámnak talán így egy kicsivel könnyebb lenne. Mamus még este elmondta hova kell mennem, és kit kell keresnem.
Mikor megpillantottam a helyet, elállt a lélegzetem. Életemben nem láttam még ilyen hatalmas birtokot. Biztosan nagyon gazdag lehet ez az úr. Hatalmas kétszintes ház volt, bár a ház nem jó szó rá… Nem is tudom, hogy minek nevezzem. Nálunk, ha a falu összes házát egy helyre raknánk, se lenne akkora, mint ez itt.
A főbejárat egy kovácsoltvas kapu volt, ahol egy fegyveres őr állt. Elmondtam miért jöttem, és kérte, hogy várjak, mindjárt idehív valakit. Pár perc múlva meg is érkezett egy középkorú férfi. Nagyon kedves volt velem, és beengedett. A hatalmas udvaron keresztül sétáltunk át a hátsó épületekhez. Azt mondta, hogy általában Don Mauricio is megnézi azt a személyt, akit felvesznek, de most el kellett utaznia így csak az ő kezében van a döntés. Válaszoltam a feltett kérdéseire, miközben ő sokszor megdicsért, hogy milyen csinos vagyok, ami már egy kicsit kezdett kínos lenni, de közben mégsem éreztem tolakodónak.
Az elbeszélgetés után átmentünk az ültetvényre, hogy lássam, mi is lesz a feladatom. Hatalmas ültetvény volt, ennyi agavét még életemben nem láttam egy helyen. Nem is tudom, hányan dolgozhattak ott. Az asszonyok feladata az volt, hogy az agavét gyökerestől fordítsák ki a földből, a férfiaknak pedig késsel kellett levagdalniuk róla a leveleket, majd azt kocsira pakolni. Első ránézésre nem is tűnt olyan vészesnek a dolog. Megegyeztünk, hogy holnap eljövök, és megnézik, hogy dolgozok, ha pedig jónak találnak, akkor az enyém a munka.
Ezzel a nagy örömmel indultam haza. Útközben eszembe jutott, hogy Luis biztosan ma is ott volt a piacon, sőt talán még mindig ott is van, én viszont nem. Lehet, hogy most azt hiszi, hogy nem is akarok vele többé találkozni, pedig ez nem így van… gyorsra húztam a lépteimet, hogy még odaérjek és találkozhassunk.
Ahogy beértem a piacra rögtön mamushoz mentem. Figyelmesen fürkésztem a tömeget, hátha meglátom Luist, de sajnos, nem volt sehol. Az is megfordult a fejemben, hogy talán el sem jött. Nem is tudom, hogy mit gondoljak most, vagy egyáltalán mit gondoltam. Neki biztos van barátnője, vagy talán felesége és gyermeke is. A legrosszabb az egészben, hogy lehet, sose tudom meg az igazat, hiszen holnap már dolgoznom kell. Lehet, hogy soha többé nem láthatom, és gondolom, ő se akarna rám ennyit várni...
3 évvel később / jelen:
Luis
A mai napig, minden reggelem a piacon indul, most én is ott árulok, és csak arra várok, hogy a tömegben megpillanthassam Millát. Olyan titokzatosan tűnt el, mintha csak egy álom lett volna ez a gyönyörűség. Hiába telt el 3 év, ma is pontosan emlékszem arra a napra, mikor megláttam. Hogy is lehetne azt elfelejteni?
Éppen pakoltam össze a maradék portékámat, amikor megérkezett Pedro barátom, hogy büszkén mesélje el a nagy hírt, hiszen munkát kapott, ráadásul nem is akárhol, hanem a híres és dúsgazdag Don Mauricionál. Az ismeretségének köszönhetően, neki nem úgy kell dolgoznia, mint a többi férfinak, hiszen ő fogja felügyelni, hogy az asszonyok rendesen végezzék a munkájukat.
- Luis, drága barátom. Muszáj elmesélnem valamit. – mondta izgatottan
- Kíváncsian várom… meg amúgy is… úgy hiányoztál az elmúlt napokban. Na, mondjad gyorsan! – löktem oldalba
- Ma megláttam álmaim asszonyát. – húzta ki magát büszkén
- Nahát! Ki a szerencsés, vagy inkább szerencsétlen? És hol? – nevettem el magam
- Egy csodálatos, barna hajú lány. Kinn az ültetvényem, ott dolgozik. De én ehhez fogható szépet még nem láttam. – csóválta a fejét
- Képzelem, képzelem! – cukkoltam tovább – És, hogy hívják?
- Azt nem tudom, de most nem is fontos. Egy csoda az a lány.
- Na jó, elég lesz már az áradozásból, még a végén elhiszem. – veregettem hátba
- Ő legalább létezik, nem úgy, mint a te Millád, akit csak te láttál egyszer. De mit várjunk, biztos be voltál szívva, vagy csak elgurult a tequila névre hallgató gyógyszered! – csapott vissza nevetve
- Ha-ha-ha. Hát hidd csak el, hogy ő is létezik, és biztos vagyok benne, hogy fogom még látni. A sors most úgy akarta, hogy ne lássam, de én várok rá.
- Várj csak te bolond. Nekem meg be kell hálóznom ezt a csodaszép lányt.
- Aztán nehogy lehorgonyozz egy nő mellett, vagy mondjam inkább azt, hogy IQ bajnok, egy boszorkány? Vagy te minek is hívtad Millát?
- Háááát…
Közben összepakoltam és lassan elindultunk hazafelé.
Milla
A napjaim mostanában igen egyhangúak, de ma végre történt valami. Mióta felvettek az ültetvényre, reggel csak eljövök dolgozni, este hazaérek, és lefekszem aludni. Minden nap egyforma. Viszont, ma megláttam valakit… Felvettek egy új embert mellénk, mert aki eddig felügyelte a munkánkat megbetegedett. Bár nem is volt valami fiatal, így nem csodálkozom rajta…
Mikor megláttam ezt a srácot, eszembe jutott az a pillanat, mikor Luist pillantottam meg, évekkel ezelőtt a piacon. Régen sokat gondoltam rá, de mostanra már enyhültek az érzéseim. Olyan, mintha csak egy szép álom lett volna. Hiszen többet úgysem látom, és úgy érzem, ha meg akart volna találni, már régen sikerült volna, már rég itt lenne. Mamus sem mondta azóta, hogy bárki is érdeklődött volna felőlem…
De ez a fiatalember, akit ma megláttam. Rögtön összeakadt a tekintetünk. Gondolom, ő is észrevett engem. Végre egy korombeli férfi is dolgozik itt, hiszen a többiek mind sokkal idősebbek nálam. Különben is, úgy érzem, ideje lenne már találnom valakit, elvégre 21 éves vagyok.
Reggel, ahogy odaértem az ültetvényre, megszólított az új srác.
- Szia! Segíthetek? – szólt kedves hangján
- Szia! Köszönöm. – vette ki a kezemből a szerszámokat
- Régóta dolgozol itt? – mosolygott egyfolytában
- Végül is, kinek- mi a sok? – nevettem el magam – Már 3 éve.
- Az már szép idő. Engem csak a héten vettek fel. De ha tudtam volna, hogy ilyen gyönyörű lányok vannak itt! – kacsintott rám
- Ó, kérlek… Még a végén elpirulok itt. De most mennem kell, nem nézik jó szemmel, ha munka helyett beszélgetünk. – mondtam kissé szomorú hangon, hiszen nagyon szerettem volna, ha tovább beszélgethetünk
- Igazad van! Viszont, mit szólnál, ha munka után elmennénk, és együtt vacsoráznánk? Megvárnálak! Lenne hozzá kedved?
- Hát, nem is tudom… – hezitáltam egy kicsit. – Tudod mit, menjünk! – mosolyogtam vissza – Ott legalább tudunk beszélgetni.
- Huh – sóhajtott egy nagyot – Reméltem, hogy igent mondasz. – pirult el kissé – Akkor ha végeztél, várlak a kapunál.
- Nagyon jó! Most viszont megyek.
- Rendben! Szia! És köszönöm…
Jaj, ez a srác teljesen elvarázsolt. Milyen kedves, és figyelmes. Vacsorázni hív. Ritka erre felé az ilyen úriember. De, hogy ennek bátyuskám már megint nem fog örülni, az is biztos, de hát mégsem lehetek apáca. Vagy nem tudom, hogy mire is számít… Remélem nem arra, hogy életem végéig majd ő fogja a kezem.
Egész munkaidő alatt csak azt vártam, hogy végezzek... A megbeszéltek szerint, ott várt a srác a kapuban…
- Szia! Nagyon vártam már, hogy ideérj. – köszöntött kedvesen
- Szia! Én is. Viszont mielőtt elmegyünk, és, ha nem lenne gond, nekem még haza kellene egy kicsit ugranom, utána viszont mehet a vacsi. – mosolyogtam rá kedvesen, hogy ne legyen akkora teher a kérésem
- Rendben van, akkor mondjuk… találkozzunk a Casa Bonita étterménél. Tudod, hogy hol van?
- Persze, hogy tudom, nagyon jó hely, szeretem. Hánykor gondoltad?
- Mit szólsz a 8 órához, az jó neked?
- Igen, tökéletes. Akkor, 8-kor ott találkozunk. És köszönöm!
- Én köszönöm. – mosolygott vissza
Hazafelé fülig ért a szám. Végre randira megyek, egy iszonyú helyes sráccal. Mamus biztosan nagyon fog neki örülni, és ha szerencsém van Javier még nem lesz otthon, mikor én elindulok, így megúszom a szokásos szent beszédet is.
- Szia mamus! – öleltem meg
- Szia! Mi ez a nagy öröm. – nézett rám döbbenten, hiszen az elmúlt 3 évben, biztos, hogy nem látott ilyen boldognak
- Jaj mamus, képzeld, randira megyek? – sóhajtoztam boldogságomban
- Kivel? Mikor? – kerekedtek ki a szemei – Csak nem a híres Luis, akiről azóta se hallottam, és nem is láttam – kíváncsiskodott, ami kicsit meg is lepett, hiszen azt hittem, már régen elfelejtett Luis is, és a nevét is... bár okos mamusom van nekem
- Ma este. Ott dolgozik, a fiú ahol én. Megkérdezte, hogy elmegyek-e vele vacsorázni. én pedig igent mondtam. – vettem rövidre a mondandómat
- Jaj te lány. No nem bánom, csak nagyon vigyázz magadra. – figyelmeztetett a mutatóujjával hangsúlyozottan
- Tudom mamuskám, tudom. Ha Javier kérdezi, hogy hol vagyok, mond meg neki, kérlek, hogy az egyik barátnőmmel találkozom. Semmi kedvem hozzá, hogy holnap egész nap őt kelljen hallgatni – csóváltam a fejem
- Jó-jó! De akkor siess, és készülj el, mert hamarosan itthon lesz, és akkor már nem tudok segíteni.
- Imádlak mamus. – ugrottam a nyakába és adtam neki egy hatalmas puszit.
Nagyon gyorsan elkészültem… siettem, ahogy tudtam. Annyira izgultam, hogy mi lesz. Végülis, olyan rég randiztam már. Régebben volt egy- két srác, akik próbálkoztak, de valahogy nem jött össze, bár biztos nem is kellett, hogy összejöjjön…
Mikor odaértem a srác már az étterem előtt várt. Persze csak vigyorogni tudtam, mint egy félbolond, de hát mit csináljak, nagyon tetszett.
Bementünk az étterem egyik csendesebb részébe, kerestünk egy asztalt, hogy nyugodtabban tudjunk beszélgetni.
Egy könnyed vacsorát rendeltünk, finom borral. Egész éjszaka kellemes élőzene volt így tehát, úgy döntöttünk, hogy táncolunk egyet. Már olyan rég táncoltam, főleg így, valakivel, pedig imádok táncolni. Épp egy lassú szám következett… mélyen a szemébe néztem, miközben fejemet a vállára hajtottam, majd egybesimultan ringatóztunk a zene lágy ritmusára…
Mikor vége lett ennek a szép számnak, visszaültünk beszélgetni.
- Figyelj csak te gyönyörűség! – fogta meg az asztal fölött a kezem
- Igen? – mosolyogtam rá
- A neved még nem is tudom. Én Pedro vagyok. Annyira belefeledkeztem a csodaszép szemeidbe, hogy nem is volt fontos a neved. De most már szeretném tudni.
- Engem pedig Mi… …
Ebben a pillanatban betoppant az én drága bátyám...
- Mit képzeltél? Talán azt, hogy ezt hagyom?! – jött oda az asztalunkhoz ordítva, és fogtam meg a kezem
- Ne már Javier. Engedj el! Felnőtt ember vagyok, azt csinálok, amit akarok. – próbáltam kikászálódni a szorításából
- Azt te csak hiszed, ne állj fel és induljunk. – rángatott tovább
- Már elnézést, de miért nem mondtad, hogy van barátod? – nézett ránk kikerekedett szemekkel Perdo, ám ennek a nézésnek elég gorombán hangot is adott…
- Ő a bátyám, de most mennem kell! Ne haragudj, holnap beszélünk. – indultam el Javier után sietve, hiszen nem akartam, hogy az egész éttermen végig rángasson
Pedro
Az éjszaka csodálatos volt. Még mindig alig hiszem el, hogy ez a gyönyörű lány eljött velem… Képzelem, hogy Luis mit fog szólni hozzá. Tuti, hogy csorogni fog a nyála, ha egyszer meglátja, bár ott a ha, ami sose jelent jót. Kissé aggódom, hiszen a vacsora nagyon jól telt, már úgy éreztem, hogy egyenesben vagyok, mikor betoppant egy másik srác… ebből nem tudom, hogy mi fog kisülni, ráadásul pont akkor, mikor ez a szépség megmondta volna a nevét. Állítólag a bátyja, de nem tudom, csak remélem, hogy tényleg az. De most komolyan ezt nekem el kellene hinnem? Szerintem a pasija, csak nem merte megmondani. Minek csapott volna ekkora balhét, ha valóban csak a bátyja? Nem is ismer, azt se tudja, hogy milyen ember vagyok, és máris így félti tőlem a húgát? Gyanús ez nekem… Na mindegy is, holnap tisztázni fogom vele, hogy mi volt ez, és végre a nevét is meg fogom kérdezni. Elvégre illene már tudnom, hogy is szólíthatom…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése